Svábhegytől Budafokig,
a budai bor nyomában

Az egykori budai borvidéknek mára már csak az emléke maradt meg, pedig valamikor a Sas-hegyi vagy a Gellért-hegyi szőlőkből készült budai vörösbor Európa-szerte ismert volt.

A Budai borvidékből mára nem sok maradt

A Szentendrétől, Óbudán át a Tétényi-fennsíkig tartó Buda-sashegyi borvidék történetének a 19. század végi filoxérajárvánnyal vége szakadt, de ha figyelmesen sétálgatunk a budai lankákon ma is ráakadhatunk még a szőlőművelés nyomaira.

A szőlőparcellák helyét mára villák vették át
Forrás: Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazatóság

A budai hegyekben már a római korból is vannak szőlőművelésre utaló leletek, a régi források alapján pedig tudjuk, hogy Óbuda környékén és a Sas-hegyen a 13. században már voltak szőlők. A XV. századra Buda közvetlen közeléből a szőlőművelés teljesen kiszorította az erdőket. Ebben szerepe volt Mátyás királynak is, aki támogatta a bortermelést. Nemcsak külföldről hozatott új szőlőfajtákat, de uralkodása alatt azok a szegények, akik addig parlagon álló földeken szőlőt telepítettek, egy ideig mentesültek a tized beszolgáltatása alól. A budaiak is nagyon kedvelték a bort, sokszor víz helyett is azt itták. Ekkoriban ugyanis nehéz volt a városban vízhez jutni, az ivóvizet Városmajorból hozták vagy megvették azt a vízárusoktól. A bor ezzel szemben a legtöbb polgár pincéjében ott volt, így nemcsak, hogy sokkal könnyebb volt hozzájutni, de fizetni sem kellett érte.

Szüreti mulatság Óbudán

A híres budai óvörös

A török hódoltság visszavetette a szőlőtermesztést, de Evila Cselebi tötök utazó, az 1700-as években már közel hétezerre tette a budai szőlőskertek számát, melyek többek között a mai Rózsadomb területén, a Gellért-hegyen és a Svábhegyen voltak. A szőlő-és bortermelés újraindításában a német ajkú lakosság mellett a 17. század végén itt letelepedett szerbek játszottak nagy szerepet. A szerbek a Duna-parti Rácvárosban és Tabánban éltek, és ők voltak, akik meghonosították a kadarkát, mely Buda leghíresebb fajtája lett. Korábban inkább a fehérborok voltak jellemzőek a budai hegyeken, ettől kezdve azonban a borvidék uralkodó bora a vörös lett.

A híres budai óvörös külföldön is népszerű volt

A 19. század elejére a budai polgárok nagy részének a bortermelés jelentette a legfőbb jövedelemforrását. A kadarkából és a csókaszőlőből készült a híres budai óvörös, mely külföldön is népszerű lett, például az osztrákok és a lengyelek is nagyon kedvelték azt. A budai bor népszerűségét jól jelzi, hogy hamisították is. A pesti városvezetés is megpróbálta saját borát megvédeni a budaival szemben, ezért 1743-ban jelentős vámmal sújtották azt, amit a hídon kellett kifizetnie annak, aki Pestre szeretett volna vinni belőle. A pesti polgároknak ez persze egyáltalán nem tetszett, hisz a budai borok sokkal jobb minőségűek voltak, mint a pestiek.

A Sas-hegy a magasból
Forrás: Duna Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság

A Buda-sashegyi borvidék legjobb minőségű borait a Gellérthegy, a Nap-hegy, a Rókus-hegy, a Mátyás-hegy, a József-hegy napos lejtői adták, és persze, a Sas-hegy, melyről az egész borvidék is a nevét kapta.

Zöld sziget a betontenger közepén

Ha ma körül nézünk a Sas-hegy tetejéről, a betontenger teljesen körbeveszi a természetvédelmi területet, de ha visszautaznánk az időben, egészen más táj tárulna elénk.

Panoráma a Sas-hegy tetejéről

A Sas-hegyen a 12. századig nyúlik vissza a szőlőművelés története. Egy 1778-ból származó térképen láthatjuk, hogy akkoriban a hegyet és annak környékét teljesen szőlők borították. A hegy meredek oldalában még ma is megtalálhatjuk az egykori szőlőbirtokokat elválasztó, feltehetően 17-18. századi kőfalak maradványait.

Az egykori szőlőparcellákat elválasztó kőfal maradványa a Sas-hegy oldalában

A híres sas-hegyi vöröset Krúdy Gyula is megidézte írásaiban, pedig már akkoriban is, inkább csak az emléke élt annak. Az utolsó igazán jó termést 1882-ből jegyezték fel, utána jött a filoxérajárvány, mely rövid idő alatt pontot tett a budai bor történetének végére.

A Sas-hegyen több mint 50 védett növényfaj él

A Sas-hegyen a szőlők helyét ezután a gyümölcsösök vették át, a felhagyott dűlőkön pedig megindult a spontán cserjésedés. Az építkezések a II. világháború után indultak meg, volt egy olyan terv is, mely szerint a hegyet teljesen felparcellázták volna, a tetején pedig egy közparkot hoztak volna létre. Ekkoriban kezdődött meg a fekete fenyők ültetése, amelyek- már akkor is jelen levő- orgonával együtt, az értékes, őshonos növényzet kárára terjeszkedtek.

A Sas-hegyre a kivételes panoráma mellett a különleges élővilág miatt is megéri felmenni

A Budai Sas-hegy Természetvédelmi Területet 1958-ben hozták létre, mondhatni, az utolsó pillanatban nyilvánították védetté. A Sas-hegy tetején ma a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság látogatóközpontja működik. A Sas-hegyi tanösvény vezetett túráin bárki felfedezheti a hegy különleges élővilágát. Itt, pár percnyire a nyüzsgő várostól, a sajátos mikroklímának köszönhetően, különleges élővilág alakult ki. Több mint ötven védett növényfaj él a hegyen, mintegy 170 pókfajt írtak le innen, és olyan fokozottan védett hüllők, mint a pannon gyík és a haragos sikló is előfordulnak itt.

A tanösvényt vezetett túrákon járhatjuk be

Arborétum a szőlőbirtokok helyén

Egykor a Gellért-hegyet is szőlők borították, de ma már csak egy Szent Vincét, a szőlősgazdák és a vincellérek védőszentjét ábrázoló szobor és az utcanevek- például Villányi, Somlói, Szüret, Vincellér- utalnak erre.

Szent Vince szobra a Gellért-hegyen

A Gellért-hegy szőlői között kapott helyett a 19. század végén a Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet, melyet dr. Entz Ferenc, az 1848-as szabadságharc orvosa hozott létre. Az első oktatóépület, mely eredetileg présház volt, bár már átépítve, de még ma is áll a Ménesi úton. Mellette látható a szép, eklektikus stílusú későbbi főépület. Körülöttük, az egykori szőlőbirtokok helyén, a beépített területek közé ékelődve terül el a Budai Arborétum. A fák telepítését a 19. század végén kezdték meg, a főépület mögötti fák némelyike, például a páfrányfenyő, a tiszafa vagy a gyönyörű kocsányos tölgy 100 évesnél is idősebb. Ez az ország egyik fajokban leggazdagabb arborétuma; csaknem 2000 fásszárú dísznövény fajt és fajtát, több száz hagymás virágot és 250 egyéb dísznövényt láthatunk itt.

Az egykori kertészképző iskola főépülete a Gellért-hegyen

Jókai, a szőlősgazda

A budai Sváb-hegy legismertebb szőlősgazdája kétségkívül Jókai Mór volt, aki 1853-ban az Egy magyar nábob című regényének honoráriumából vásárolta meg svábhegyi birtokát. A természetszerető író sokat dolgozott a hegyen, ami nemcsak munkát, de nagy boldogságot is jelentett számára. „Mikor az én svábhegyi telkemet megvásároltam Schweitzer hegedügyárostól, házastul 2200 forintért, akkor azon nem volt egyetlen gyümölcsfa sem. Tavaly kináltak már ezért a kertemért épületestül harminczezer forintot. De hát nem adom el. Ez az én életemnek a föltétele. Egy millióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, a mit a kertem megád nekem.”

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

A birtokon egy felhagyott kőbánya is volt, el lehet képzelni, mennyi munkával tudtak ebből kertet varázsolni. Jókai ciszternákat és teraszokat alakított ki a hegyoldalban, és mindenekelőtt fákat ültetett, hogy megvédje gyümölcseit a hideg északi szelektől. „Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfujta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: juliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt.”

Jókai a kert létrehozása során komoly szakmai tapasztalatokra is szert tett. A szőlőbirtoka a hegy legjellemzőbb fajtájból, a kadarkából állt, de gyümölcsfáik és háziállataik is voltak, Jókai felesége, Laborfalvi Róza pedig állítólag a paradicsomaira volt a legbüszkébb. Jókai tapasztalatairól egy kis kötetben, a Kertészgazdászati jegyzetekben számolt be, de szaklapoknak is írt, sőt kiállításra is vitte gyümölcseit.

A Sváb-hegyen található Jókai-kertben egy tanösvényt is létrehoztak

A Jókai-kertben ma már csak egy eredeti épület áll, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításnak otthont adó egykori présház, melynek pincéjében az író borai érlelődtek. A Jókai-kert délkeleti lejtőjén néhány éve létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink Kertjét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Buda egykori híres kékszőlő-fajtáját újra népszerűvé tegyék.

Jókaiék egykori présházában ma a Petőfi Irodalmi Múzeum által fenntartott Jókai Emlékszoba működik

A budafoki pincék

A 19. század végi filoxérajárvány rövid idő alatt kiirtotta a budai borvidék szőlőit. Az amerikai gyökértetű pusztítása után a szőlőket már nem telepítették újra, helyüket fokozatosan elnyelte a terjeszkedő város. A budai borvidék teljesen elvesztette a hazai bortermelésben addig betöltött kiemelkedő szerepét. Egyedül Budafok maradt talpon, amely jó közlekedési adottságainak és bortárolási lehetőségeinek köszönhetően borkereskedelmi központként máig meg tudta őrizni státuszát. A kerület alatti hatalmas pincerendszer ma is megvan még. A járatok teljes hossza több mint 50 kilométer. A kialakításuk során kitermelt mészkövet ma fővárosi épületek, például az Országház vagy a Vajdahunyad-vára falaiban láthatjuk viszont.

Borutca a Szőlő és Bor Nemzetközi Városában, Budafokon

A híres budai borvidék egy picinyke darabja még ma is megvan. A budai Várban található Szent György Fogadó udvarán két idős szőlőtőke nő, melyek állítólag még a filoxéravész előtti időkből származnak, mintegy 150 évesek, és még ma is teremnek néhány fürtöt.

A két idős szőlőtőke, amelyek állítólag még a filoxéravész előtti időből származnak

A budai bor újraélesztésére több kezdeményezés is elindult, évek óta megrendezik például a Svábhegyi szüretet a Jókai-kertben, ahol maga Jókai Mór és Laborfalvi Róza kalauzolja a látogatókat. A budafoki pincék népszerűsítése céljából indult útnak a Budafoki Pincejárat, mely minden hónap első szombatján szállítja az érdeklődőket a nyitott budafoki pincékhez. Néhány éve a budai vár oldalában is próbálkoztak szőlőtelepítéssel, hogy visszaidézzék a budai bor emlékét, és egyúttal talán újjá is élesszék azt.

Források:
Dvihally Anna Mária: A budai szőlőművelés története 1932.
Andrásfalvy Bertalan: A budai szőlőművelés: néprajzi vázlat
Borok és korok: bepillantás a bor kultúrtörténetébe Szerk: Benyák Zoltán
Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság Sas-hegyi Látogatóközpontjának vezetője, Kremnicsán János

A cikk a turistamagazin.hu oldalon jelent meg.

2017. november 28.