A Svábhegy télen is megér egy sétát

A Svábhegy a budapesti városrészek közül nemcsak az egyik legszebb, de számomra az egyik legérdekesebb is, ahol szinte minden régi épületnek és utcának megvan a saját története. Egy ottani séta felér egy időutazással.

A város egyik legmagasabb pontján gyakran kell más időre számítani, mint lent a városban. Hol azért, mert jó pár fokkal hűvösebb van, és vastag ködtakaróba burkolóznak az utcák, hol meg azért, mert míg a város felett szürke felhők tanyáznak, a Svábhegy magaslatán ragyogó napsütés fogad.

Svábhegyi hangulat
Fotó: Tóth Judit

Jókai sem akart lemaradni a fogaskerekűről

Ha már múltidézés, akkor egy svábhegyi sétára természetesen fogaskerekűvel kell érkezni. Kicsit ráz, kicsit lassú, de mégis a budapesti tömegközlekedés legegyedibb darabja. A 19. század elején még csak elszórtan voltak nyaralók és villák itt, az 1870-es évekig főleg turisták és vadászok jöttek fel ide gyalog, illetve a jómódú polgárok saját fogaton vagy bérkocsin.

Kora reggeli járat
Fotó: Tóth Judit

Az első szerelvény 1874. június 24-én délután 4 órakor indult el, a világ harmadik ilyen típusú járműve volt. Az első járat 9-10 km/óra sebességgel haladt felfelé, 120 izgatott utassal a fedélzetén próbálta leküzdeni a három kilométeres utat és a 259 méteres szintkülönbséget. Az avatáson a gőzmozdony tolta egyetlen kocsiban természetesen minden fontos ember ott ült. A nagy eseményről Jókai Mór sem akart lemaradni, aki ekkor már svábhegyi lakos volt. A korabeli beszámolók így írnak Jókai első fogaskerekűn tett utazásáról: „…árkon-bokron keresztül, kökénytüskétől megszaggatott attilával, nyári parókáját lengetve, gyöngyöző homlokkal kapaszkodott fel, s így kiáltott: »egy tapodtat se nélkülem, míg fel nem vettek arra a teaforraló masinátokra!«”

A Művész úti megálló egy téli reggelen
Fotó: Tóth Judit

A fogaskerekű kezdetben csak április 15-től október 15-ig járt, naponta két hegy- és két völgymenettel, egészen 1910-ig, amikor a helyi lakosság sürgetésére megindultak a téli járatok is. A szerelvény eleinte csak a Svábhegy állomásig közlekedett, 1890-ben hosszabbították meg a síneket a Széchenyi-hegyig. A gőzmozdony hajtotta vasútra a sínek mellett lakóknak sok panasza volt, zavarta őket a füst és a szerelvény kattogása, és a kipattanó szikrák nem egy esetben tetőtüzeket is okoztak, ezért egyre sürgetőbbé vált a villamosítás, ami 1929-ben történt meg a teljes szakaszon.

Ahol Karinthyt kezelték

Ha a fogaskerekűről leszállunk a svábhegyi megállónál, és a Karthauzi utca felé vesszük az irányt, rögtön egy szebb napokat látott épületbe botlunk, az egykori Svábhegyi Nagyszállóba. A patinás épület ma már csak árnyéka önmagának, de fénykorában neves vendégek is megfordultak itt. 1896 októberében például Erzsébet királyné látogatott el ide, aki egyébként is nagyon szeretett a Normafánál kirándulni, 1914-ben pedig IV. Károly trónörökös járt itt. Az elegáns luxusszálló az idők során több funkcióváltáson is átesett, utoljára gyermekgyógyintézet volt, egy ideje azonban már csak magányosan pusztul. Ha továbbsétálunk a fogaskerekű sínek mentén, a Karthauzi utcán, jobb oldalon egy magaslaton hatalmas épületet látunk, az egykori svábhegyi szanatóriumot.

A Svábhegyi szanatórium
Forrás: Wikipedia

„A szanatórium előkelő és csendes, kora tavasz van, alig vagyunk húszan a hegycsúcsra épült óriási palotában. Még nem tudják, hol vagyok, két egész nap telik el tökéletes magányban. Nehéz délelőttök, a hallba se megyek le, a reggeli rosszullétek nem rövid rohamok többé, ebédig tart az önkívülethez hasonló tompaság. Felöltözetlenül, borzongva kuporgok hátradűlve a karszékben, s nézem az erkélyablakon át Pest-Buda csodáját, mint egy valószínűtlen ködképet”– írta Utazás a koponyám körül című könyvében Karinthy Frigyes, akit egy ideig szintén itt kezeltek.

A szanatórium az 1853-ban alapított városmajori vízgyógyintézet testvére volt, amelyet dr. Vaskovics Károly nyitott meg. A vízgyógyintézetben alkalmazott terápiák némelyike ma már furcsán hat. A Neptun-övvel például, amely a derékon áttekert hideg vizes borogatás volt, a gyomorpanaszokat gyógyították, az ideges betegeknek pedig jeges fejfürdőt kellett venniük, vagy rájuk húzták a vizes lepedőt.

De volt itt külön női és férfi fürdő szénsavas medencével, sósvíz-belégző fülke és pneumatikus kamra, ami egy betonkamra volt, ahová negyedórára ültették be a légzési nehézséggel küszködő betegeket. A svábhegyi szanatóriumot báró Eötvös József egykori villája mellett építették fel. Ez ma már nem látható, mert 1948-ban lebontották, de az író kisebb házikója, a bájos, svájci stílusú Karthauzi-lak ma is áll.

A Svábhegy sötét múltja

A kiváló klímájáról, gyönyörű panorámájáról, és nem mellesleg európai hírű golfpályájáról híres környék a 20. század elején már egyre több turistát vonzott. A harmincas évek végétől a Svábhegyen egyre szaporodtak a szállodák. A Karthauzi utcában és a Melinda utcában ma is több, 1937 és 1941 között épült Bauhaus stílusú szállót láthatunk, melyek ma már társasházként funkcionálnak. „Kicsavart karral pont ebbe/Az aknába lógatta le a Gestapo./Így vallatták fél napon át negyvennégy telén”– írja Térey János az Aki élő, zajjal jár című versnovellájában az egyik itteni szálló kapcsán. A novella valós eseményeket dolgoz fel, ugyanis a ma már társasházként funkcionáló szállókban 1944-ben a politikai foglyokat begyűjtő Gestapo és az SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági szolgálat) alakította ki főhadiszállását.

Az Evetke utcán álló egykori Bauhaus szálló ma már társasház

A Karthauzi utca 4. szám alatti, egykori Majestic szállóba a zsidók deportálását koordináló Adolf Eichmann irodája költözött, a mellette álló Mirabell szállóba az SD és a Gestapo, a Lomnic szállóba pedig Wisliceny SS parancsnok vette be magát csoportjával. Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor Budapest – a diktatúrák árnyékában című könyvében arról ír, hogy a közeli Kis Majestic és Mirabell szálló alagsorában börtönöket is kialakítottak, ahol több száz politikai foglyot kínoztak meg, mielőtt továbbszállították volna őket valamelyik koncentrációs táborba.

A Széchenyi-hegy magasabb részein is több Bauhaus stílusban épült szállót találunk, például az Agancs utcában. A ma már szintén társasházzá alakított egykori Hargita szálló tetejéről sugározta 1953-ban első, kísérleti adását a Magyar Televízió.

Aktív sportélet a hegyen

A 19. század végétől a Normafa sportéletének a túrázás mellett másik népszerű ága a síelés volt. Az első sízők az 1800-as évek végén próbálkoztak itt sífutással és lesiklással, két évtizeddel később már rendszeresen jártak ki a fővárosiak.

Síugró sánc a Normafánál 1958-ban Forrás: Fortepan, Lencsési Zoltán

1924-ben avatták fel az első síugrósáncot, de a szánkósoknak is jó dolga volt, több kilométer hosszú pályákon csúszhattak. A Svábhegyen az autósport is nagy népszerűségnek örvendett, itt rendezték meg rendszeresen a Királyi Magyar Autóclub hegyi autóversenyeit.

Autóverseny a svábhegyi Karthauzi utcánál Forrás:Fortepan

Az 1920-30-as években aztán beindult a golfélet a hegyen. Az ország egyetlen golfpályájára, mely Európa-szerte híres volt gyönyörű fekvéséről, Angliából hozatták a fűmagot, és skót edző tanította a kezdőket. A 2,5 kilométer hosszú, kezdetben kilenclyukú pályát később a nagy érdeklődés miatt 18 lyukúra bővítették. Az előkelő társaságot klubház és étterem is várta, és egy tágas parkolót is kialakítottak az egyre szaporodó automobilok számára.

...és 94 évvel később ugyanott

A golfpálya mellett a harmincas évek végén épült fel a ma is látható, küllemében elegáns svájci hotelekre emlékeztető Golf szálló. A szálloda 1950-től Vörös Csillag, majd ’89-től Panoráma szállóként működött tovább, később libériai nagykövetség lett. Ma már el van zárva a látogatóktól, és jobbára egy lelket sem látni a hatalmas épület környékén. A szocializmusban az úri sportnak számító golfnak már nem volt helye, a pálya megszűnt, és biztos, ami biztos, itt vezették át a rendszer ideológiájához sokkal jobban passzoló úttörővasút nyomvonalát.

2018. január 21.