A fecskék az iszapban telelnek?

A madarak vonulása évezredek óta izgatja az emberek fantáziáját. Már az ókorban is születtek elméletek arról, vajon hová tűnnek például a fecskék vagy gólyák a hideg idő közeledtével.

A XXI. században egy madár vonulási útvonaláról akár naponta friss információkat kaphatunk, és néhány klikkelés után már láthatjuk is az állat pontos tartózkodási helyét a térképen. Évszázadokkal ezelőtt az emberek csak saját megfigyeléseikre, esetleg régi korok nagy tudósainak feljegyzéseire hagyatkozhattak.

Rozsdafarkúból vörösbegy

A madarak őszi felbukkanásának és eltűnésének háttere az ókor legnagyobb tudósát, Arisztotelészt is foglalkoztatta. Megfigyelte például, hogy a kerti rozsdafarkúak eltűnnek ősszel Görögországból, ugyanakkor jelentősen megnő a vörösbegyek száma. Arisztotelész ebből arra a következtetésre jutott, hogy a rozsdafarkúak nagy valószínűséggel télire átalakulnak vörösbeggyé. A tudós megfigyeléseinek alapját az adta, hogy a kerti rozsdafarkúak télire délre, Afrikába vonulnak, míg az északabbra költő vörösbegyek nagy számban érkeznek telelni a mediterrán térségbe.

Arisztotelésznek hasonló elképzelése volt a kakukkról is, amelyről úgy gondolta, hogy télire karvallyá változik. A színezetükben egymáshoz hasonlító kakukk és karvaly párosa egy ideig Európa más részein, például a brit folklórban is visszaköszönt, sőt, a két madár hasonlóságából adódó zavar a magyar népnyelvben is megfigyelhető. Több helyen még a múlt század végén is téli kakukknak nevezték a karvalyt, ennek oka, hogy míg a kakukk inkább a nyári időszakban figyelhető meg az emberi települések közelében, addig a karvaly a téli, táplálékban szegényebb időszakban látogatja gyakrabban a falvakat.

Kalitkába zárt ösztönök

Sok madár elképesztő magasságokban repül vonulás idején, például az indiai lúd a Himalája fölött akár 9000 méteres magasságban is megtalálható. A középkorban épp ezért voltak, akik úgy gondolták, hogy a madarak nem melegebb égtájakra, hanem egyenesen a Holdra mennek telelni. Az, hogy a nagyobb testű madarak, mint például a daru vagy a gólya távoli vidékekre repül télire, még csak-csak hihető volt az emberek számára, de hogy az apró énekesmadarak is képesek lennének nagy távolságokra eljutni, azt nem igen tudták elképzelni. Sokan meg voltak győződve arról, hogy a kistestű madarak a nagyobbak hátán utazva jutnak el telelőhelyeikre.

A vonulással kapcsolatban furcsa mód az első komolyabb megfigyelések nem vadmadarakra, hanem kalitkába zárt állatokra vonatkozóan történtek. A vonulási nyugtalanság jelenségét is először fogságban tartott madarak esetében figyelték meg. A fülemüléket, poszátákat csodás énekük miatt gyakran tartották kalitkában. A legkorábbi feljegyzés a vonulási nyugtalanságról 1707-ből való. Ebben egy ismeretlen szerző számol be arról, hogy kalitkában tartott fülemüléje március és szeptember környékén rendkívül nyugtalanná válik, s éjszakákon át verdes szárnyával.

A nyakon szúrt bizonyíték

Noha már az 1700-as évek közepére általánosan elfogadottá vált, hogy a madarak többsége ősszel elvonul, a fecskéket továbbra is speciális esetként kezelték. Még 1757-ben Carl Linné is arról írt Migrationes Avium című művében, hogy a fecskék, akárcsak a békák, az iszapba bújva telelnek át. Comte de Buffon francia természettudós egy kísérlettel is próbálta igazolni a hibernáció elméletét. Fecskéket rakott be egy hűtőházba, hogy lássa, vajon az alacsony hőmérséklet kiváltja-e náluk a hibernációt. Bár a kísérlet nem volt eredményes, még az 1800-as évek elején is akadtak olyanok, akik próbáltak bizonyítékot találni az elmélet helyességére.

Ám 1822-ben egy nehezen cáfolható bizonyítékra derült fény a madarak hosszútávú vonulásával kapcsolatban. Mecklenburg-Előpomerániában egy különös gólyát találtak, amely testében egy nyílvesszővel repült. Később kiderült: a nyílvessző Közép-Afrikából származott, s a gólya egészen Európáig cipelte magával. Ezt követően még további 25 ilyen madarat találtak, amelyre a német nyelvben külön kifejezés is született: „Pfeilstorch”. Az első és leghíresebb, nyíllal átlőtt gólya ma is látható a Rostocki Egyetem múzeumában.

2017. március 28.