A távolság nem ment fel a felelősség alól – „zöld filmek” a Verzió Filmfesztiválon

Magamfajta dokumentumfilm-rajongó számára a november közepe mindig fontos dátum, ekkor rendezik ugyanis a Verzió Filmfesztivált, ahol évről-évre remek alkotásokat láthatunk.

A Plastic China című filmet mindenkinek megmutatnám, aki a szelektív hulladékgyűjtésre hivatkozva lelkiismeretfurdalás nélkül veszi a PET-palackos üdítőket, az agyoncsomagolt árukat, és tépi egymás után a műanyagzacskókat az áruházak zöldségosztályán. A szelektív hulladékgyűjtés ugyanis nem megoldás korunk egyik legnagyobb problémájára, tüneti kezelés csupán, aminek hatása tőlünk sok ezer kilométerre hatványozottan jelentkezik.

Már a film felütése is rettentően erős. Gyerekek játszanak, épp bunkert építenek maguknak, de nem az erdőben, hanem az udvaron hegyként emelkedő műanyag hulladékban. De nemcsak játszanak, itt esznek, itt beszélgetnek, itt élik az életüket, és a hulladékhegyekben talált termékeket, újságpapírokat nézegetve ismerkednek a világgal is.

Kína a világ legnagyobb műanyaghulladék-importőre, évente 10 millió tonna érkezik az országba. A hulladék újrahasznosítás mára már külön iparággá nőtte ki magát, a film helyszínének otthont adó városban ötezer ilyen kis üzem van. Az utcákon, a házak előtt hatalmas hulladékhalmok jelzik az üzemek helyét.

A film hősnője egy 11 éves szecsuáni kislány, aki családjával dolgozik egy újrahasznosítással foglalkozó kis üzemben. Mivel szülei nem engedhetik meg maguknak, a kislány nem jár iskolába, helyette műanyagot válogat, vagy kisebb testvéreire vigyáz. A kislány szomorú és kilátástalannak tűnő története mellett képet kaphatunk arról is, micsoda környezeti károkat okoz az országba érkező műanyag hulladék, és milyen egészségügyi kockázatot jelent az emberek számára. A család ugyanis műanyaggal tüzel, ezen főzik az ebédet, a város közeli folyón hulladékdarabok mellett döglött halakat visz a víz, amiket aztán a gyerekek kirántva nagy örömmel meg is esznek.

Igen, mentegethetjük magunkat azzal, hogy a nyugati hulladéknak köszönhetően legalább munkához jutnak azok, akiknek egyébként nem sok más lehetősége lenne. Igen, ez igaz. De milyen áron? A környezetüket és az egészségüket áldozzák fel, és cserében csupán aprópénzt kapnak.

Az Így szép az élet (La buena vida) című film szintén egy környezetvédelmi problémáról szól, melyben a fejlett nyugat távoli haszonélvezőként tesz tönkre embereket és tájakat. Észak-Kolumbiában járunk, a világ legnagyobb külszíni fejtésű bányájában, mely napról-napra falja fel a környező, érintetlen tájakat, és változtatja meg örökre az ott élő őslakosok, a Wayúuk életét.

A filmben szereplő falu lakói szerény körülmények között, de mégis boldogan élik életüket az erdő mélyén, mígnem a hatalmas, holland-svájci érdekeltségbe tartozó bányavállalat szemet nem vet a földjükre. És ki ne akarna jobban élni, és jobb életet teremteni a gyermekeinek? Márpedig az áttelepítésért cserébe mindent megígérnek számukra, modern házakat, jobb körülményeket és legfőképp vizet, amiből kevés van arrafelé. Annál is inkább, mert a vállalat a folyó egy szakaszát is eltereli, hogy az ottani széntelepekhez is hozzájuthassanak. Az ajánlat vonzó, s bár sok a kétség, a jobb élet reményében mégis elköltöznek.

Az új településen már nem sárfalú kunyhókban kell lakniuk, valóban jobbak a házak, vannak elektromos készülékek, víz azonban, az ígéretek ellenére sincs elég. Csenevész fák állnak a porfelhőben, víz nélkül állatokat sem lehet tartani, a termésből sem lesz semmi, és nagyon úgy tűnik, a jobb élet reményét végleg elfújja a szél. A következő snittben már Rotterdam hatalmas kikötőjét látjuk, ahol épp kirakodják a Kolumbiából érkezett szenet, majd a svájci Zug város makulátlan utcáin pásztázik a kamera.

Mert lehet, hogy „fejlett nyugatot” sok ezer kilométer választja el a világ többi részétől, a szén, a kőolaj, a kakaó, vagy épp a messzire hajózó hulladékunk összeköt bennünket. Akkor is, ha erről nem akarunk tudomást venni.

A Verzió Filmfesztivál filmjeit november 19-ig lehet megnézni. Érdemes!

2017. november 16.