A „lúszarmadár” esete az emberrel, avagy az egyiknek sikerül a másiknak nem

Az ember folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti a madarakat. A természetes élőhelyek átalakítása miatt egyre több faj egyedei próbálnak otthonra lelni a városokban, a klímaváltozás pedig elsősorban a vonulókat kényszeríti új stratégiák kidolgozására.

Tízezer évvel ezelőtt a jégkorszaki jég visszahúzódásával új lehetőségek nyíltak meg az afrikai és közel-keleti madárfajok számára. Az európai kontinens madárvilága döntően ezekből a régiókból népesedett be. Egyes fajok azóta tudtak alkalmazkodni az itteni telekhez, mint például a széncinege, mely annak ellenére is itt marad télen, hogy rovarevő. Más fajok alkalmazkodása a téli viszonyokhoz még most is zajlik, ennek jelei például az egyre gyakoribbá váló áttelelési próbálkozások. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, a természetes folyamatokat ugyanis az ember jócskán megbonyolítja.

Az urbanizálódott fekete rigó

Fekete rigó (forrás: Wikipedia)

Az ember tájátalakító tevékenysége a legtöbb fajt érzékenyen érinti, vannak azonban olyanok, melyek még ebből is ki tudják hozni a legjobbat. „Messze külföldön ez a madár városi madárrá nevelkedett; … Ilyen helyeken még vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét. Télire el sem vándorol!” – írta Herman Ottó még 1908-ban a fekete rigóról. S amitől akkor ő még teljesen el volt ámulva, az mára már nálunk is teljesen általánossá vált. A faj már a hazai városokban is gyakorivá vált, és télen a behavazott parkokban, kertekben teljesen természetesnek vesszük a jelenlétét.

Tollas hódítók

Búbos pacsirta (forrás: Wikipedia)

Az emberi civilizációhoz való alkalmazkodás egyik legszemléletesebb példája a búbos pacsirta. Ez az eredetileg Észak-Afrikában és a Közel-Keleten honos faj a Római Birodalom terjeszkedésével hódította meg az európai kontinenst. Az útépítések és az erdőirtások mentén haladt észak felé, később pedig a lovas kocsik használata is segítette a városi terjedését, mivel előszeretettel és sikeresen kutatott magok után az utcákon elhullatott lótrágyában. Emiatt egyébként a népnyelv, nemes egyszerűséggel, csak „lúszarmadár” néven emlegette. Később megtanult fészkelni a lapostetők sivatagokat idézően kopár felszínén is. Emberkövető magatartásának egyik „jutalma”, hogy hazánkban a faj nem vonul.

Balkáni gerle (forrás: Wikipedia)

A balkáni gerle is hasonlóan sikeres a terjeszkedésben. A faj az 1930-as évektől kezdve terjedt el rohamosan Európában, különösen az emberi településeken, és olyannyira jól megy neki az alkalmazkodás, hogy ma már messze északon, a Feröer-szigeteken is feltűnik.

A klímaváltozás megnehezíti a fecskék dolgát

A hosszú távú vonulóink számára, mint a fecskék, gólyák a Szahara déli peremén található Száhel-övezet fontos táplálkozóterület a vonulás során. Ősszel, miután túljutottak a Földközi-tengeren és a Szaharán, itt tudják először feltölteni a raktáraikat, tavasszal pedig a hosszú vonulás után, az utolsó nagy ugrás előtt ez az a hely, ahol táplálkozhatnak.

Füsti fecske (forrás: Wikipedia)

A Száhel-övezet egy nagyon érzékeny, átmeneti zóna, ami még nem sivatag, de már nem is szavanna. Afrika egyik azon része, ahol a klímaváltozás hatásai a leginkább szembetűnőek. „Azt már a műholdas térképeken is látjuk, hogy a klímaváltozás hatására mind gyakrabban alacsony a zöld növények hozama a térségben – mondja Orbán Zoltán, az MME szóvivője. Ilyenkor kevesebb a rovar, így például a fecskék nem tudják megfelelően feltölteni raktáraikat, emiatt pedig csökken az esélyük arra, hogy átkeljenek a Földközi-tengeren.

Füsti fecske (forrás: Wikipedia)

Hogy egyes madárfajok miért tudnak túlélni, sőt terjeszkedni, és másoknak ez miért nem sikerül, nehéz egyetlen határozott okkal megmagyarázni. Mert lehet, hogy kibírnak egy esős nyarat, átvészelik a klímaváltozás miatt nehezebbé váló vonulást, de ha ezek mellett például még le is verik a fészküket, mint a fecskék esetében, az már túl sok számukra. „Egy nagy pofont még kibírnak, de három-négyet már aligha.

A turistamagazin.hu oldalon megjelent cikk rövidített változata

2017. július 28.