Egyre jobb a vízminőség,
de hová lettek a halak?

A Duna, ahogy a legtöbb folyó számos problémával küzd, de biztató, hogy már a mérések is azt mutatják, hogy a folyó állapota egyre jobb. De azért még nem dőlhetünk hátra.

Vajon ifj. Johann Strauss tényleg kéknek látta a Dunát? Lehet, hogy mindez csak költői túlzás, de az is lehet, hogy akkoriban tényleg kékebb volt a víz színe, ugyanis sokkal kevesebb lebegtetett hordalékot szállított a folyó, és alga sem volt annyi a vízben, mint ma. Hogy kék, zöld vagy sárga, azon lehet vitázni, de hogy a Duna vízminősége egyre jobb, azt ma már mérési adatokkal is alá lehet támasztani. Bár azt senki nem állítja, hogy ne lenne még tengernyi tennivalónk ezen a téren. A javulás leginkább annak köszönhető, hogy a Duna felső és középső szakaszán a nagyvárosok szennyvíztisztítása sokat korszerűsödött. A csepeli szennyvíztisztító 2010-es megépítésének eredményeként például, a budapesti szennyvíznek már 95%-a tisztítottan ömlik a Dunába. Korábban ez az arány 50%-os volt.

Nem lett kevesebb hal, csak a szokásaik lettek mások

A vízminőség javulását az élővilág is megérzi, ennek ékes bizonyítéka volt a dunavirág nevű kérész újbóli megjelenése 2012-ben. A fővárosi horgászok most talán rosszallóan bólogatnak, mondván, szerintük sokkal kevesebb hal van a Dunában, mint korábban. Ez azonban csak a látszat, nem lett kevesebb a hal, csak a szokásaik változtak meg. Egykor ugyanis, a halak és a horgászok is a nagy szennyvízbefolyók köré gyűltek. A halakat a bőségesen érkező szerves anyag, a horgászokat pedig a halak vonzották. Hajdan gyakori látvány volt, hogy a budai befolyók, például a Batthyányi tér, az Ördögárok vagy a Gellért-tér közelében egymás mellett pecáztak az emberek.

Az ötvenes évek elejétől 1990-ig, a folyóba kerülő ipari kemikáliák és kommunális szennyvizek miatt, a Duna rendkívül szennyezett volt. A fővárosi szennyvízkifolyók közelében azonban oly mértékben koncentrálódtak a halak, hogy hihetetlen mennyiségeket lehet fogni, elsősorban a jászkeszeget, paducot vagy márnát. A fenoltól, kátrányszármazékoktól és a rozoga KGST-hajókból a folyóba kerülő üzemanyagtól azonban olyan mellékízt kaptak, hogy elfogyasztásukra csak a legelszántabbak vállalkoztak„ – meséli Ferenczy Dénes, a Nagybudapesti Horgászok Egyesületének elnöke, aki maga is évtizedek óta pecázik a fővárosban. Véleménye szerint, a Duna általános tisztulásának köszönhetően a fogott halak minősége ma már kifogástalan, tévhit, hogy nem élvezhetők. „Egyes fajok, mint például a vésettajkú paduc, a balin, a szilvaorrú keszeg, a bagolykeszeg, a garda, de a védett leánykoncér állománya is kifejezetten feljövőben van. A márna fogása is általánosnak mondható, néha többkilós példányok is zsákmányul esnek.”

A gátak közé szorított folyók

Ahhoz, hogy a halak állományai látványosan növekedjenek ívásra alkalmas, kiterjedt árterekre is szükség lenne. A folyószabályozások során árvízvédelmi töltések közé szorított folyók esetében azonban erre már kevés a hely.

Egykor a folyók mentén hatalmas árterek voltak, melyek a mai Magyarország területének 25%-át tették ki. A 19. században a népességszám és a gabonaexport növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb lett az igény a mezőgazdasági területek növelésére. Az árvízvédelmi célú folyószabályozások következtében az egykori ártereknek 90%-a ármentesített terület lett, a gátak közé szorított a folyókban pedig nagymértékben csökkent a halbőség. 1900-as évek legelején az akkori Földművelésügyi Minisztérium végzett egy felmérést. Arra voltak kíváncsiak, hogy a szabályozások milyen hatással voltak a Tiszán kifogott halak mennyiségére. A becslések szerint a vízrendezési munkálatok következtében 99%-kal csökkentek a halfogások.

A botos kölönte esete a gébekkel

A javuló vízminőség egyik jele, hogy a 90-es években viszonylag gyakori volt a botos kölönte a Duna szigetközi szakaszán. A sebes sodrású, tiszta hegyvidéki vízfolyásokat kedvelő faj különösen érzékeny a víz minőségére. Ez a helyzet azonban nem tartott sokáig. „Mostanra sajnos ez a faj nagyon háttérbe szorult, ugyanis tömegessé váltak a gébek” – mondja Dr. Guti Gábor, az MTA ÖK Duna-kutató Intézetének tudományos főmunkatársa.

Botos kölönte (Cottus gobio)

Folyami géb (Neogobius fluviatilis)

A Fekete-tenger felől érkező invazív halfajok pedig nagyon úgy tűnik, hogy táplálékkonkurensei a botos kölöntének. Hogy a gébek hogyan jutottak el a magyarországi folyószakaszra, nem lehet pontosan tudni. Lehet, hogy a klímaváltozás következtében létrejött spontán terjeszkedés, de az is lehet, hogy a hajóforgalom miatt. „A gébek szívesen rakják üregekbe az ikráikat, egy hajónak pedig a víz alatt sok olyan nyílása van, amely erre alkalmas. S mire felér a hajó a Duna középső vagy felső szakaszára, az ikrák is kikelnek. A Volgában is ugyanez a helyzet, sőt a Fekete-tenger és a Balti-tenger vízgyűjtőjét összekötő, hajózható csatornáknak köszönhetően az elmúlt évtizedekben a fekete-tengeri gébek megjelentek már a Balti-tenger térségében is. De olyan mennyiségben, hogy Lengyelországban már piacon árulják azokat.”

A turistamagazin.hu oldalon megjelent cikk szerkesztett változata

A képek forrása: Tóth Judit, Fortepan, Wikipedia

2017. szeptember 9.