Nyár a tengernél, ősz a hegyekben –
egy hét Montenegróban

Utazásaim előtt általában mindennek alaposan utánanézek, leszervezem a szállást és megtervezem az útvonalat. Montenegróba indulva azonban se azt nem tudtuk, pontosan hová akarunk menni, se azt, hol fogunk megszállni. Két dologban voltunk csak biztosak, egy hét alatt a tengerpartra és a hegyekbe is szeretnénk eljutni.

Autóval mentünk, így meglehetősen hosszú és kimerítő út várt ránk, épp ezért a távot két szakaszban tettük meg. Első este egyik ismerősünknél aludtunk Újvidéken, majd onnan Bosznián keresztül másnap este érkeztünk meg Montenegróba. Mivel akkor már sötét volt, a határ utáni első tengerparti városban, Hercegnoviban kerestünk szállást. Itt sajnos visszaütött, hogy nem szerveztünk le előre semmit. Minden vendégház és kiadó szoba foglalt volt, így jobb híján a forgalmas tengerparti út mellett, egy meglehetősen drága, és nem is túl jó szállodában éjszakáztunk. Másnap reggel tovább is indultunk, mert ha valamire, hát Hercegnovi nyüzsgésére nem vágytunk.

A város, amelyről álmodtunk

Aztán nem kellett sokáig autóznunk, a Kotori-öböl egy kicsiny városkája, a gyönyörű fekvésű Risan épp olyan volt, mint amilyet elképzeltünk. Nem volt tele zajos szórakozóhelyekkel, nem volt zsúfoltság, helyette hangulatos kis kávézókat, csendes kis strandokat és visszafogott nyaralókat találtunk.

Risan a magasból

Leparkoltunk, és elindultunk szállást keresni. A nyugalomnak is megvan persze a hátulütője, mert a kis utcákon egy lélek sem volt, akitől megkérdezhettük volna, van-e kiadó szobája. Végre belebotlottunk egy nagyhangú asszonyságba, aki épp apartmanok kiadásával foglalkozott, de kiderült, hogy egész nyáron telt ház van nála, de megeshetett a szíve rajtunk, mert beinvitált bennünket, és megígérte, hogy segít.

Elképesztő zsúfoltság és káosz uralkodott nála, mert nyárra a család összes tagja a ház alsó szintjén húzza meg magát, hogy minél több helyiséget ki tudjanak adni. Miközben telefonálgatott és szállást keresett nekünk, kiderült, hogy a fia a kotori vízilabdacsapatban játszik, ő pedig nagyon bírja a magyar csapattársakat. Talán ezért is volt hozzánk ilyen kedves. Fél óra múlva aztán talált valakit, aki még tudott fogadni két vendéget. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy ez a család a ház legfelső szintjét szokta kiadni, ahol, ha épp nem nyári főszezon van, a nagymama lakik. A berendezés épp ezért nem volt a legmodernebb, de az erkélyről fantasztikus volt a kilátás, és ez minden pénzt megért. Pláne úgy, hogy itt öt nap alatt annyit fizettünk, mint Hercegnoviban egy éjszakáért.

A megunhatatlan panoráma

A keskeny kis öblöt meredek sziklafalak ölelték körbe, olyan volt, mint egy fjord, csak épp kicsit délebbre a megszokottnál. Az elkövetkező néhány napban aztán hosszú órákat ücsörögtünk az erkélyen, figyeltük az itt horgonyzó jachtokat, néztük a felhőket, ahogy elúsznak az öböl felett, és éjszaka az ezernyi csillagot az égen. Körülnéztünk az öböl többi részén is, átmentünk a közeli, meseszép kis városkába, Perastba és Kotort is megnéztük, de rájöttünk, nekünk Risan marad a legszebb.

A kotori hegyek

Nyárból az őszbe

A tengerpart után úgy terveztük, megnézzük a hegyvidéki Montenegrót is, a cél a Durmitor Nemzeti Park volt. A Kotori-öbölnél még igazi nyár volt, mikor azonban néhány órával később kiszálltunk Zabljak főutcáján, mintha csak őszbe fordult volna az idő. Mivel erre sem készültem fel, első utam egy túraboltba vezetett, ahol vettem egy aláöltözetet, és amilyen gyorsan csak tudtam, magamra vettem minden meleg ruhámat. A szálláskereséssel megint szerencsénk volt, viszonylag hamar találtunk egy túraszervező céget, akik egy egész faházat kiadtak nekünk, ráadásul még rafting túrát is szerveztek, így rögtön bejelentkeztünk arra is.

A Durmitor Nemzeti Park-nyár, őszies hangulatban

Hogy a délután ne teljen túra nélkül, elindultunk a környék leghíresebb látnivalójához, a Fekete-tóhoz. Sajnos, a hideg mellett az eső is elkezdett esni, így némi nosztalgiával gondoltam vissza a tengerparti nyárra. A fenyőerdővel körülvett Fekete-tó, háttérben a Durmitor Nemzeti Park legmagasabb csúcsával, a 2523 méter magas Bobotuv Kukkal, még ebben az esős, szürke időben is meseszép volt.

Vászonra kívánkozó tájkép

Rafting a kanyonban

Utolsó napunkon rafting túrára mentünk a gyönyörű Tara kanyonba, Montenegró vadvízi központjába. A túrát szervező cég kis lakóbuszában átöltözhettünk. Bár nem szívesen, de magamra húztam a szűk neoprén ruhát, és néhány perc múlva már egész komfortosan éreztem magam benne. Vezetőnk egy szótlan, szikár, fiatal srác volt, nem szórakoztatott bennünket, de kézben tartotta az irányítást, és egyben a rafting hajót, és végül is ez volt a lényeg. Mivel most először próbálkoztam a raftinggal, kicsit tartottam a dologtól, de kiderült, ez most nem az a túra lesz, amitől félni kell.

A Tara lentről és a magasból

A Tara szelíd arcát mutatta, néha persze megdobott bennünket, és egy-két sziklának is nekimentünk, de semmi komoly vészhelyzet nem volt. Ennek ellenére, az elején mindenki úgy lapátolt, mintha egyedül rajta múlna, hogy felborulunk vagy nem. A szelídebb szakaszokon aztán már lazítottunk is egy kicsit, volt idő bámészkodni is, és a köveken ugráló vízirigókat nézni. Később a Tara hídjáról, ahonnan messzire belátni a folyó völgyét, megnézhettük, merre is eveztünk. Ha lehet, a folyó innen a magasból még szebb volt, egy csillogó türkiz szalagnak tűnt a hegyek között.

Smaragdzöld szalag a hegyek között

A keselyűk hegye

Hazafelé még volt egy állomás, amelyet mindenképpen szerettünk volna beiktatni. Szerbiában, az Uvac-kanyon. Európa egyik legmélyebb völgye már önmagában is különleges, de a tény, hogy a fakó keselyű egyik fontos fészkelőhelye is, még érdekesebbé teszi. Sajnos, sem időnk, sem alkalmas kajakunk nem volt a kanyon bejáráshoz, mi most csak azért jöttünk erre, hogy a keselyűket lássuk, még ha csak távolról is. Miközben távcsővel az eget kémleltük, néhány helyi favágó is feltűnt, ők is megálltak egy kis keselyűlesre, még a teherautó platóján utazó kutyájuk is a madarakat nézte.

Még a kutya is a keselyűk kedvéért van itt

Az Uvac-kanyonnál a kilencvenes években alakítottak ki rendszeres etetőhelyet a keselyűk számára, és itt időnkén több száz madár is megjelenik. A fakó keselyű hatalmas, szárnyfesztávolsága a három métert is elérheti. Egykor nálunk is előfordult, de ma már igazi ritkaságszámba megy, ha egy-egy kóborló példány feltűnik valahol az országban.

2018. június 1.