Egy ovissal a Kéken

ökoturista | 2020. szeptember 18.

Kisfiam meglehetősen sokat hall itthon a kéktúráról, és jó ideje készül arra, hogy végigjárjuk azt. Idén nyáron túlléptünk a tervezésen és nekiindultunk végre. De mivel Dani még csak öt és fél éves, a kéktúra pedig 1128 kilométer hosszú, így azt hiszem, jó pár évig úton leszünk majd.

Az Írott-kőtől Hollóházáig vezető útvonal 27 szakaszból áll és ezek teljesítését a kéktúra igazolófüzetébe nyomott pecsétekkel kell igazolni. A szakaszokat tetszőleges sorrendben, irányban lehet teljesíteni, és mindez időkorláthoz sincs kötve. Van, aki egy hónap alatt, egyben végigjárja az egészet, más kis lépésekben, évekig gyalogol a Kéken. Mi is ez utóbbi halmazba tartozunk, és mivel Budapesten élünk, kézenfekvő volt, hogy a fővárosban kezdjünk bele a nagy kalandba.

A Hűvösvölgytől a solymári téglagyárig vezető 14 kilométeres szakaszt is rögtön két részre bontottuk, mert a világért sem akartuk már a legelején elvenni Dani kedvét az egésztől. Mindkét napon 3,5- 4 órát gyalogoltunk és a Hármashatár-hegyen fejeztük be a túrát, így két nap alatt kétszer is jártunk ott.

A Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától indultunk, és ezúttal nem vonatra szálltunk, hanem gyalog vágtunk neki az előttünk álló kilométereknek. Az állomáson azonban máris megálltunk, mert egy fura szerzetbe botlottunk, egy szépséges málnaszöcskébe, akit a peron betonjáról óvatosan átmenekítettünk a biztonságos zöldbe.

A Hűvösvölgytől a Hármashatár-hegyig tartó kéktúra szakaszt tulajdonképpen már bejártuk korábban, csak nem így egyben, hanem kisebb részletekben. Hivatalos kéktúrázásunk első napját végigkísérte az eső, de rájöttünk, hogy az erdő esőben igazán különös hangulatú, már csak azért is, mert ilyenkor alig valakivel találkozni.

Üdvözöltük a Kecske-hegy aljában álló Oroszlán-sziklát, amely még ma is határozottan egy oroszlánra emlékeztet, de 1946 előtt még inkább igaz volt ez. Akkor azonban állítólag orosz katonák lerobbantották a fejét, hogy elférjenek az ott elhaladó katonai járművek.

Egy rövid méltatlankodást leszámítva, Dani meglepően jól bírta az esőben menetelést, és mindig közeledtünk valami érdekes látnivalóhoz, amivel motiválni lehetett. Például az Árpád-kilátó, ahol megpihenhettünk és uzsonázhattunk egy kicsit.

A Látó-hegy déli oldalában álló tornyos kilátó 1929-ben épült, Glück Frigyes kezdeményezésére és támogatásával. A szállodatulajdonos és városatya, sok más mellett, a Svábhegyi Egyesület elnöke volt, és ő kezdeményezte a János-hegyi Erzsébet-kilátó építését is. Az Árpád-kilátóból még látszott a város, feljebb haladva azonban a felhőpaplantól már semmit nem láttunk belőle.

Az „esőerdőben” csak az esőcseppek kopogását hallottuk, szinte senkivel nem találkoztunk, de a szépségeket, finom részleteket ilyenkor is találni. Mire a Hármashatár-hegy közelébe értünk, az eső is alább hagyott, a bélyegzőhely jelzést látva pedig tudtuk, közel a cél. És hamarosan meg is lett az első pecsét.

A Hármashatár-hegy tetején olyan érzésünk volt mintha az Alpok magaslatain járnánk, alattunk tejfehér ködbe burkolózott a város. A Guckler Károly kilátó is sejtelmesen rejtőzködött a nagy fehérségben. A különleges, focilabdára emlékeztető kilátót egy 2. világháborús légvédelmi ütegállás újragondolásával és továbbépítésével alakították ki. A kilátó névadója, Guckler Károly erdőmester, akinek nagy szerepe volt a Hármashatár-hegy újraerdősítésében, amely a 19. század végére a lakossági tűzifaigények miatt szinte teljesen fátlanná vált.

Másnap, már jobb időben, a solymári téglagyártól folytattuk a túrát. A cél ezúttal is a Hármashatár-hegy volt. Erre még nem túráztunk korábban közösen, én is egy szemétszedéssel összekötött túrán jártam itt. Szomorúan láttam, hogy az akkor gyűjtött sok zsáknyi szemét sajnos azóta újratermelődött. Ami különösen érthetetlen, mert a szemét összetételéből nagyon úgy tűnik, hogy a környékbeliek hordják ki ide megunt lomjaikat, és tekintenek egyezményesen szemétlerakóként erre a kertekkel határos erdőrészletre.Útközben egy régi Solymár és Hidegkút határát jelző oszlopot is találtunk, a Tök-hegy oldalában pedig még némi kilátásban is volt részünk az előttünk nyújtózkodó Pesthidegkútra és Máriaremetére.

Az előző napi esős túrán állatokkal nem nagyon találkoztunk, most azonban, a madarak mellett több rovar is megmutatta megát. Egy szép havasi cincér sietett dolgára, és esetében a sietség érthető, hisz a kifejlett rovaroknak nem sok ideje van. Miután éveket töltenek lárvaalakban a korhadó fákban, mindössze pár hetet kapnak csak a külvilágban. A jól ismert nagy szarvasbogarak mellett kis szarvasbogarakat is láttunk, amelyek méretes rokonaikhoz képest sokkal kisebbek, de szintén védettek.

Az út mentén látható mogyorós hólyagfa fontos szereplője lett a túrának. A cserje hólyagos toktermése ugyanis éretten nagyot pukkan, ha rátapos az ember. Ezt persze egy gyerek számára akárhányszor érdekes kipróbálni, ami miatt jelentősen veszítettünk amúgy sem túl gyors tempónkból. A hólyagfa borsónagyságú magjaiból egyébként karkötőt, nyakláncot szoktak fűzni.

Utunk a Virágos-nyergen keresztül vezetett a Hármashatár-hegyhez. A Virágos-nyereg nevéhez hűen nyár derekán is csupa virág és nagyon hangulatos. Itt szereztük meg a harmadik pecsétünket is, és innen már csak 1,5 kilométer volt a célig. Ehhez egy meredek kaptatót kellett már csak leküzdenünk, utána pedig, mosolyogva, hamarosan meg is érkeztünk a Hármashatár-hegyre, ahol ezúttal a kilátásban is gyönyörködhettünk.

Hamarosan folyt. köv.

 

2020. szeptember 18.